A Próféta

Az Igazság hangja,

Isten prófétaasszonya beszél a mi időnkben

A mi időnk elgondolkodásra és önfelismerésre szolgáló

alapvető gondolatai

 A világmindenség két Istene,

Mózes Istene és Jézus Istene –

vagy az Egyetlen Isten, aki változik?

Az állatok panaszkodnak –

a próféta vádol!

 Mert ami az égő- és véres áldozatokat illeti, semmit nem mondtam, és semmit nem parancsoltam őseiteknek, amikor kihoztam őket Egyiptomból. Inkább a következő parancsolatot adtam nekik: Hallgassatok az én szavamra, akkor én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Mindig azon az úton járjatok, amelyet én ajánlok nektek, hogy jó dolgotok legyen! Ők azonban nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem gonosz szívük sugallatait és indítékait követték. Hátukat fordították felém, és nem arcukat.

Attól fogva, hogy kijöttek őseitek Egyiptomból, mind a mai napig, állandóan küldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat. De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megmakacsolták magukat, és gonoszabbak lettek, mint őseik. (Jer. 7, 22-26)*

Valóban, az apostoli tanításnak még az árnyéka sem maradt meg egyházainkban... más tanítást, más diszciplínát vezettünk be. A legfontosabb törekvés az volt, hogy senki se olvashassa az Evangéliumot, a legcsekélyebb mértékben sem, kiváltképpen a nép nyelvén. Az a kevés is elegendő, amit a misén felolvasnak. Azok, akik alaposan elgondolkodnak, mi is szokott a templomokban történni, és részletesen megfigyelik, úgy találják, hogy a tanításaink eltérnek az evangéliumitól, és rájönnek, jóllehet egyenesen ellentétesek azzal.

(Kivonat három püspök szakvéleményéből, melyet III. Július pápához írtak.)

*A szerző a Bible de Jérusalem német nyelvű fordításából idéz.

Mi az idézeteket a Magyar Bibliatársulat bibliájából vettük, Magyarországi Református Egyház Kálvin János kiadója, Budapest 2000., mert tartalmilag ez felel meg legjobban a német eredeti szövegnek. 

Tartalomjegyzék

Előzetes megjegyzés
Isten szava tegnapelőtt, tegnap és ma – igazság vagy nem?

Isten újabb próféták által rehabilitálja Mózest

Zsákutcában az egyházi doktrína

„Tedd…” – Isten tiszteletben tartja gyermekeinek  szabad akaratát

A Názáreti Jézus síkra szállt az állatokért.

Bizonyítékok az „Ez az Én Szavam”-ban

Az egyházakban ma is Mózes könyveinek szelleme uralkodik.

Párhuzamok a Voodoo-varázslat véres, mágikus szertartásaival

Jézus a vérengzések minden módozatát ellenezte

„…azt ki kell irtani.” A lelkiismeret elhallgattatása.

Vagyis: hogyan válik az ember a papság hatalmának alárendeltjévé

Áldozati szertartások „ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta”.

Az Ószövetség idején ismert volt az oksági törvény.

Jézus ellenzi az állatáldozatokat

Az Újszövetség „beteljesíti” az Ószövetséget és „megvilágítja” azt.

Mindkettő „Isten igaz Szava”. Milliók, akik az egyház áldozatai

Luther Márton – élet és tanítás a felebaráti szeretet keresztény szellemében?

„Amit az ember másnak okoz, saját magának teszi.”

Hogyan érzi magát az állat saját helyzetében?

Az állat, mint fogyasztási cikk és használati tárgy

A korszellem-isten. Az Ószövetség „beteljesedése” korunkban:

a papok szexuális bűncselekményei gyermekek ellen.

A Názáreti vagy az egyházi felsőbbségek nyomdokaiban?

„Ölni” vagy „gyilkolni”?

Jézus teljesítette a Törvényt és elmélyítette a tanítást

Erőszakra és háborúra való utalások az Ószövetségben – Jézus:

„szeressétek ellenségeiteket”. Jézus megrója az írástudók és
farizeusok képmutatását

A papok felszentelésének és beöltözésének költségei és szertartásai
Mózes könyveiben

Jézus megváltó áldozatot hozott. „A bűnbak”

Az első őskeresztények semmiféle szertartást nem ismertek

Pál felforgatta az élő őskereszténységet, meghamisította Jézus
tanítását, és ezzel lefektette az államvallás és a külsőséges egyházi
kultusz alapjait

Konstantin: az egyház és az állam együttműködése. Jézus tanítása
egyre inkább háttérbe szorul – az államegyház, egy külső hatalmi vallás

A Szentírást – az Ószövetséget és az Újszövetséget –
„a Szent Szellem inspirálta”

„Én, az Úr nem változom…”

Isten szavai az állatáldozatok ellen a Mózes utáni próféták által

A Katolikus Egyház Katekizmusa: „Isten az állatokat az ember
uralma alá helyezte…”

Az állatok hasznosítása – ami „nem választható el az erkölcsi
követelmények tiszteletben tartásától”.

„Nem vagy köteles szeretni az állatokat”

Az állatok helyzete az evangélikus hitben.
”Isten bárányhúsa” – a mészáros egy szekularizált pap?

A húsevés – Isten engedménye az emberi gyengeséggel szemben?
Evett Jézus húst?

Az Evangélikus Katekizmus kijelentései az állatokról

Mit mond a Názáreti Jézus az „állatok” témakörében az „Ez az
Én Szavam” című Krisztus-kinyilatkoztatásban

Az állatok panaszkodnak – a próféta vádol

Ez a kegyetlen ember

A világmindenség két Istene,

Mózes Istene és Jézus Istene –

vagy az Egyetlen Isten, aki változik?

Az állatok panaszkodnak –

a próféta vádol

Én, az Úr nem változom... (Mal 3, 6)

„Az élet Istenben nem csak a felebarátokat foglalja magába, hanem minden más életformát is, így az állatokat, növényeket, ásványokat és köveket, mert minden lét hordozza az életet, Istent” (Ez az Én Szavam, 811. old.)

Előzetes megjegyzés

Aki „A Próféta” új kiadásának a két részre osztott címszavát olvassa, esetleg megkérdezi: vajon mi köze a „Két Isten vagy egy változó Isten?” kérdésnek ahhoz, amit az állatoknak napjainkban el kell szenvedniük? A téma két nézőpontja nem teljesen különböző szinten mozog?

De aki elgondolkodik azon, hogy mi lehet az oka a lenézett, leigázott, használati- és fogyasztási cikké lealacsonyított állatok szenvedésének, feltétlenül eljut a gyökerekig, amelyek az Ószövetségben, a régi idők vallási gyakorlatából erednek. Már a „vallásgyakorlat” fogalom önmagában is elgondolkoztató. A vallás fogalma alatt ugyanis az Istennel és az Istenséggel való kapcsolatot értjük. De nagyon is kétséges, hogy a felelősségteljes „gyakorlók” valaha is erre törekedtek, és hogy ezt el is érték.

Ami a következő oldalakon olvasható, az, noha nem egy kortárssal folytatott párbeszéd, de nem is kimondottan a próféta szava, hanem a tények, a bizonyítékok beszélnek, szavakban és képekben.

Hozzánk szólnak, és akinek van füle, hallja meg. Elgondolkoztatnak – és aki használja az eszét, annak világosság gyúlhat. Kérdések elé állítanak – de akinek érző szíve van, megérzi az üzenetet. Hogy az illető mit kezd azután ezzel az üzenettel, hogyan dönt, és döntését követi-e tett vagy sem, azt mindenki önmaga határozza el.  

Isten szava tegnapelőtt, tegnap és ma –
igazság vagy nem? Isten újabb próféták által rehabilitálja Mózest

A Názáreti Jézus óta 2000 év telt el. Isten Fia emberként jött hozzánk, mint az Emberfia, hogy elhozza nekünk Istennek, az Ő Atyjának, aki egyben a mi Atyánk is, az üzenetét. Az üzenet, amelyet Jézus az Ő és a mi Atyánktól hozott nekünk, a szeretet.

A szeretethez vezető út az emberek közötti, valamint az emberek, az állatok és a Föld közötti megbékéléssel kezdődik. Egyedül ezen az úton találja meg az ember az egységet Istennel, és az Ő egész teremtésével, beleértve a mindenséget.

Isten a szeretet. Az Ő végtelen lénye tehát szeretet. Jézus azt mondta az embereknek, hogy Ő, Jézus, a Krisztus, és az Atya egyek. Jézus ezzel azt akarta mondani az embereknek, hogy az Ő üzenete az igazság, amely a mennyből jön, Istentől, az Ő Atyjától – aki minden embernek is az Atyja. Jézus nem tett különbséget az emberek és önmaga között, hanem mint Isten fiait és lányait egyenrangúaknak tekintette, mert értelem szerint ezt mondta: Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes. (Mt 5, 48) És elhozta nekünk azt az imát, amely a következő megszólítással kezdődik: Mi Atyánk, aki a mennyben vagy... illetve: Atyánk a mennyben...

Jézus további jelentőségteljes utasításokat adott nekünk, amelyek szintén a Bibliában találhatók, és így hangzanak: Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanításait. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és föld el nem múlik, egy iota vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik. Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz a mennyek országában. (Mt 5, 17-19)

Jézus itt saját szavaival az örök törvényről, és egyben az örök, megváltoztathatatlan Istenről beszélt. Ezzel félreérthetetlenül kijelentette, hogy az Isten által küldött próféták igazat beszéltek, tehát a prófétai szó által hirdették az igazságot, ami Isten.

Aki az Ószövetségben összehasonlítja „Mózes könyveit” Jézus tanításával, igen hamar felteszi a kérdést, hogy igazat beszélt-e Jézus, amikor azt mondta, hogy teljesíteni fogja a próféták szavát? Vagy az igazság az, amit Mózesnél olvasunk? És mi a helyzet ezzel kapcsolatban azokkal a prófétákkal, akik Mózes után jöttek? Kijelentéseik tartalma sok esetben különbözik attól, ami Mózes szavaiból ránk maradt; azok részben az ellenkezőjét mondták. Vagy talán az Ószövetség prófétái által különböző Istenek beszéltek? A próféták különböző kijelentései és utasításai alapján végül is arra következtethetünk, mintha több Isten lenne. És Jézus megint egy másik Istenről tanított, mint aki pl. „Mózes” által beszélt.

Aki most azt gondolja, hogy a „keresztény” egyházak meggyőző válasszal szolgálnak, és segítségünkre lehetnek, hogy a zűrzavarból és a bizonytalanságból világossághoz és bizonyossághoz jussunk, csalódni fog: ők értelem szerint úgy magyarázzák, hogy a Biblia minden szava Isten igazsága, és ebből az következik, hogy amit Isten Mózes által mondott, hitelesen a Bibliában olvasható. Ezek szerint „Isten” – többek között – azt parancsolta, hogy véres, kegyetlen áldozati cselekedetekben állatokat öljenek, és Neki bemutassanak. Bizonyos embereket, a papokat Ő, az Úr választotta ki, hogy ezeket az áldozati cselekményeket részletesen előírt szertartások szerint végezzék, úgy, „ahogyan azt az Úr Mózesnek megparancsolta”.

Tehát ez lenne az igazság, ha az egyházak tanítását követnénk.

De mi a helyzet akkor az Ószövetség többi prófétájával, mint Ámosz, Ézsaiás, Jeremiás és a többiek, akik által Isten mindenféle tűzáldozat és véráldozat, valamint egyéb hasonlók ellen beszélt? Jézus, minden idők legnagyobb prófétája szintén azon kijelentések és utasítások ellen nyilatkozott, amelyeket állítólag Isten Mózes prófétán keresztül hirdetett.

Világosan láthatóak „Isten kijelentéseinek” ellentmondásai. Az egyház tanítása szerint tehát mindkettő igaz?

Vegyük szemügyre a különböző Isten-ábrázolásokat: Jézus a Tízparancsolat Istenét tanította nekünk, egy jóságos, bölcs Istent, a szeretet és a megbékélés Istenét, egy Teremtőt, aki az állatok életéért, sőt az egész természetért van.

Mózes könyvének „Istene” ezzel szemben egy kemény, kegyetlen és brutális Isten, aki az embereket súlyosan bünteti, halálbüntetéssel is sújtja, mindenek előtt az állatvilágot kínozza bestiális módon, és lemészároltatja, hogy a tűzáldozat füstjétől megnyugodhasson. Fölé helyezhető-e tehát Mózes könyvének „Istene”, aki az Ótestamentumban iszonyatos cselekedetekre utasított, a Tízparancsolat Istenének?

Újra felmerülnek a kérdések: az Ószövetség Istene – főként a „Mózes könyveiben” említett Isten – egy másik Isten, mint az Újszövetség Istene? Ha egy és ugyanazon Istenről van szó, akkor vagy az Ótestamentumot, főként „Mózes könyveit” hamisították meg – vagy Jézus nem mondott igazat. Vagy talán Isten változó?

A Próféta c. folyóirat 1998. áprilisában megjelent 13-as száma a katolikus és az evangélikus teológia egy-egy szakemberével folytatott beszélgetés során utána járt ennek a kérdésnek. De most – különösen az állatáldozatra irányulva – újra felelevenítjük ezt a témát.

Az első őskeresztények még nem terhelték magukat ilyen kérdésekkel. Számukra világos volt, hogy a Szó, a tanítás, az üzenet, és Jézusnak, a Krisztusnak, Isten Fiának az élete, a hiteles Isteni Szó azonos az emberekre és a lelkekre vonatkozó isteni akarattal, és ugyanakkor mércéje is annak, ami más helyen és más időkben elhangzott, és el fog hangzani, mint Isten szava.

Nekünk embereknek most nem lenne okunk azon gondolkodni, hogy „Isten Szava tegnap és ma – igazság-e vagy sem”, de arra sem lett volna szükség, hogy Isten egy tanító prófétát küldjön még egyszer a földre, ha – igen, ha az őskereszténység fejlődése Jézusra, a Krisztusra irányult volna. De a fejlődés nem tartott sokáig, és az lett az eredménye, hogy a Mózesnek tulajdonított gonosz szellem, amit Jézus többször is helyreigazított, még ma is képes hatást gyakorolni – mégpedig mélyrehatóbban, masszívabban, „globálisabban”, mint amennyire ez sokakban tudatosul. Ami azonban az embernél nem tudatos, az befolyásolható és irányítható.

Isten a szeretet, a jóság és a szelídség. Nincs szüksége kegyetlen, pogány hagyományokra, hogy kiengesztelődjön.

De akkor hogyan kerültek bele Mózes könyvébe a hamis kijelentések és utasítások? Kinek állt érdekében, hogy meghamisítsa Mózesnek például a véres, pogány hagyományokra vonatkozó rendelkezéseit? Isten maga adja meg a választ; jóval később, Jeremiás próféta által a következőket mondta:

Mert nem az égő- és véres áldozatokról beszéltem őseiteknek, és nem azokról adtam parancsolatot nekik, amikor kihoztam őket Egyiptomból, hanem ezt parancsoltam nekik: Hallgassatok az én szavamra, akkor én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Mindig azon az úton járjatok, amelyet én mutatok nektek, hogy jó dolgotok legyen.

De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megátalkodott, gonosz szívük tanácsát követték.

Hátukat fordították felém és nem arcukat. Attól fogva, hogy kijöttek őseitek Egyiptomból, állandóan küldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat, idejében küldtem. De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem megmakacsolták magukat, és gonoszabbak lettek, mint őseik.

Amikor elmondod nekik mindezt, nem fognak hallgatni rád, és bár szólsz nekik, nem fognak válaszolni. Azért ezt mondd nekik: ez az a nép, amely nem hallgatott Istenére, az Úrnak szavára, és nem fogadta el a figyelmeztetést! Odavan az igazság, kiveszett szájukból. (Jer 7, 22-28)

Isten maga fedte fel tehát Jeremiás által „Mózes könyveinek” hamisítását, és ezzel rehabilitálta Mózes prófétát.

A mai időkben is rehabilitálták Mózest, egyrészt a modern bibliakutatás által, amely bebizonyította, hogy Isten szava Mózes szájából, miként azt az Ótestamentumban olvassuk, nem hiteles, hogy a szöveget céltudatosan többször is megváltoztatták és „átdolgozták”; a Bibliában ránk maradt „végérvényes” változat a kutatók véleménye szerint a papok munkája.

De nem csak ez szól Mózes mellett. A legmagasabb „instancia”, az ősintelligencia, az egyetemes bölcsesség és igazságosság, a Krisztus-Isten-Szellem Mózes mellett szól a nagy kinyilatkoztatási műben, melynek címe: „Ez az Én Szavam. Alfa és Omega. Jézus Evangéliuma. Krisztus kinyilatkoztatása, melyet időközben az igaz keresztények világszerte ismernek.”, amelyet Isten Krisztusa ajándékozott nekünk a mai idők prófétája által, amelyben egyértelműen állást foglal, többek között a következő szavakkal: Mózes az állatok feláldozását nem parancsolta meg, és nem is hagyta jóvá. Azonban nem avatkozott bele azoknak a sátáni akaratába, akik húst akartak enni. Ő arra tanított és oktatott, hogy bűnnek számít mind az állatok fogyasztása, mind feláldozása. Mivel a csökönyös izraeliták ehhez ragaszkodtak, Mózesnek hallgatnia kellett, mert az izraeliták is Isten gyermekei voltak, és szabad akarattal rendelkeztek. Ők mindent bűneik szemszögéből néztek, és így Mózes hallgatását beleegyezésnek tekintették. (596. oldal)

Isten Szelleme hatalmas kinyilatkoztatásában többszörösen megerősítette, hogy Mózes Isten hű szolgája volt, aki az ő idejében hűen adta az embereknek Isten szavát. Isten tehát újból rehabilitálta Mózest.

Aki tehát Isten Jeremiás által küldött szavát szívvel olvassa, arra a meggyőződésre jut, hogy „Mózes könyvei” az akkori papság könyvei lehettek, akik elképzeléseiket, iszonyatos, gyilkos pogány kultuszaikat Mózes prófétára fogták. A papok minden valószínűség szerint továbbra is azt akarták gyakorolni, ami az akkori pogányságban szokásos volt, és amit az izraeliták az egyiptomi rabszolgaságukból magukkal hoztak.

Zsákutcában az egyházi doktrína

A Próféta eme kiadásának címszavában feltett kérdésre, amely így hangzik: „A világmindenség két Istene, Mózes Istene és Jézus Istene – vagy az Egyetlen Isten, aki változik?”, alapjában véve megkaptuk a választ. Maga Isten mondja ezt érthetően Malachiás prófétánál: Én, az Úr nem változom... (Mal 3, 6)

Ebből következik, hogy az egyház értelem szerinti kijelentése, már amennyit eddig mondott, miszerint: a Biblia minden része Isten közvetlen, igaz szava..., téves kell, hogy legyen.

A következő terjedelmes fejtegetésekben az igazság fénye most bevilágítja az igazság és hazugság áthatolhatatlan elegyét, hasonlóan egy csiszolt kristály fazettáihoz, amely a fejekben zűrzavart okozott, számtalan szívben reménytelenséget, elveszettséget és kétségbeesést váltott ki, és döntő módon befolyásolta annak kifejlődését, amely végül is az elnyomáshoz és a csalás mechanizmusához vezetett, amely magát „keresztény egyháznak” nevezi.

Az igazság szabaddá tesz titeket (Jn 8, 32), mondta a Názáreti Jézus. Isten szava elejétől fogva az igazság fénye volt, amelyet Ő a menny fény-hírnökei által adott az embereknek, hogy ezáltal megszabadulhassanak megterheléseiktől, a belső és külső szolgaságból, a kötöttségtől és a kényszertől. Isten ellenfele eleitől fogva ellensége volt az igazságnak és a jónak. Arra törekedett és törekszik, hogy elhomályosítsa a fényt. Ehhez neki minden eszköz rendelkezésére állt és áll most is, és ennek a célnak az eléréséhez Isten nevével, valamit Jézusnak, a Krisztusnak a nevével való visszaélés bizonyult az egyik legrafináltabb – ma azt mondhatnánk, hogy pszichológiailag a leghatásosabb – eszköznek, hogy ezzel a hívő, istenfélő emberek szívét megmérgezze, hogy lelküket megkötözze, és hogy a csalás és ámítás számára, az istentelenség számára elérhetővé tegye őket.

„Tedd...”

Isten tiszteletben tartja gyermekeinek szabad akaratát

Isten, az igazság és a fény, megváltoztathatatlan. Ezt tanította Jézus, a Krisztus ismételten. A Tízparancsolatban is, amelyet Mózes próféta által adott Isten az embereknek, arról az Istenről szerzünk tudomást, akit Jézus, a Krisztus hozott közel hozzánk, és aki mindarról, amit „Isten”  „Mózes könyveiben” elrendelt, semmit sem mondott.

A Tízparancsolatban Isten mindenkinek meghagyja azt a szabadságot, hogy megtartsa és kövesse parancsolatait, vagy ne. Isten nem kényszerít. Isten azt mondja: „tedd”. „Mózes könyveiben” ezzel szemben az a bizonyos „ótestamentumi Isten” kényszerítő utasításokat ad; nem tartja tiszteletben gyermekei szabad akaratát. Tízparancsolatában Isten nem tanít minket, embereket sem kegyetlenségre, sem emberölésre, sem emberek meggyilkolására, sem állatok lemészárlására. Ha Isten, az Örökkévaló mindazt elrendelte volna, amelyek az úgynevezett „Mózes könyveiben” állnak, akkor saját parancsolatai ellen vétkezett volna, és következésképpen vétkes Isten lenne.

Most egyesek azt az ellenvetést tehetik, hogy ölni szabad, csak gyilkolni nem, mert a „ne ölj” parancsolat helyére, a legújabb valláskutatási megfontolások a „ne gyilkolj” parancsolatot helyezték – ilyen módon változtatta meg az 1985-ben kiadott Új Jeruzsálem Biblia is a Tízparancsolatot. Ha ez így lenne, akkor Jézus tévesen tanította volna azt a fiatalembert, aki megkérdezte Tőle: Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus így felelt a fiatalembernek (a Biblia ugyanezen kiadásban): Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, „aki jó”. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat. Az megkérdezte: Melyeket? Jézus így felelt: Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, ne tanúskodj hamisan. Tiszteld apádat és anyádat! És: szeresd felebarátodat, mint magadat. (Mt 19, 17-19)

Jézus tehát azt mondta, hogy „tartsd meg a parancsolatokat” és figyelmeztette a fiatalembert, hogy „ne ölj.” Jézus nem azt mondta, hogy „ne gyilkolj” de azt sem, hogy „kivételes esetekben ölhetsz”.

A Názáreti Jézus síkra szállt az állatokért.

Bizonyítékok az „Ez az Én Szavam”-ban

Jézus nem tett különbséget ember és állat között, mert így szól a parancsolata: ne ölj; és ennek az általános kijelentésnek az értelme, hogy nem szabad sem az embert, sem az állatot megölni.

Az Ez az Én Szavam című könyvben többek között arról olvasunk, amit Krisztus földi életében mondott és megmagyarázott az embereknek az állatokkal kapcsolatosan is.

Názáreti Jézusként sokaknak beszéltem az élet törvényéről, mint ahogy az állatokról is, amelyek az emberekhez hasonlóan érzik a fájdalmat, a szenvedést és az örömöt. Arról is beszéltem, hogy az ember ne felebarátja ellen, hanem mellette álljon ki, csakúgy, mint az állatokért is, és viseljen felelősséget értük, mivel az embert szolgálják.

Mindig arra tanítottam az embereket, hogy az állatok is Isten teremtményei, amelyeket nem megvetnünk, hanem szeretnünk kell. Aki veri és kínozza őket, azonosat vagy hasonlót fog egykor lelkében vagy testében átélni. Mert amit embertársainknak és élőlénytárasainknak, az állatoknak okozunk, azt saját magunknak tesszük. (433. old.)

A Biblia arról tudósít, hogy Jézus az „ötezer ember megvendégelése” alkalmával az összegyűlt sokaságnak kenyéren kívül halat is adott enni. Márk Evangéliumában ezt olvassuk: Ekkor Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyeret, majd átadta a tanítványoknak, hogy osszák szét az emberek között. A két halat is elosztotta közöttük. (Mk 6, 41)

A halak nem állatok? – kérdezhetnék egyesek. Az Ez az Én Szavam című könyvben elolvashatjuk, hogy mi is történt valójában:

Tanítványaim kenyeret és szőlőt hoztak nekem, hogy megszaporítsam. Ezen a napon élettelen halakat is hoztak, szaporítás céljából. Amikor ezt a halott anyagot a kezembe fogtam, megmagyaráztam az embereknek, hogy belőlük az Atya erőpotenciálja, a magasrendű életerő már nagymértékben eltávozott, és élő halakat nem teremtek, mert azokat újra megölnék.

Megmagyaráztam az embereknek, hogy minden életformában az élet van, tehát az ember ne öljön szándékosan. Szomorúan néztek rám az emberek, különösen a gyermekek. Nem tudtak Engem megérteni, mert ők főleg kenyérrel és hallal, más egyébbel alig táplálékoztak. Értelemszerűen így beszéltem hozzájuk: az élettelen halakat a föld energiája tartja még egyben. Tehát az Atya Szelleméből nem ajándékozok nektek élő halakat, hanem a Föld energiájából teremtek nektek olyan halakat, amelyek holtak, tehát alacsony rezgésűek. Ezekben sohasem lesz élet, és nem lehet megölni ezeket. Meg akarom mutatni nektek, hogy az élő táplálék – kenyér és gyümölcs – milyen ízletes, összehasonlítva az élettelen táplálékkal.

És teremtettem nekik a Föld energiájából halakat, amelyek kevés szellemi szubsztanciával rendelkeztek. Átadtam nekik az élettelen halakat, és ugyanakkor felhívtam a figyelmüket, hogy kenyeret és gyümölcsöt is egyenek, hogy különbséget tudjanak tenni az élő és élettelen táplálék között, a magasabb és alacsonyabb rezgésű élelem között.

Így és ehhez hasonló módon tanítottam az embereket. (383-384. old.)

Láthatjuk, hogy milyen elővigyázatosan, megértően és együttérzően beszélt Jézus embertársaihoz, és konkrét helyzetekben képletesen tette érthetővé számukra Isten törvényeit.

Az Ez az Én Szavam-ban még a következő tanácsokat is olvashatjuk:

Aki önzetlenül szereti felebarátját, nem követ el ellene erőszakot, de meg sem öli őt. És aki felebarátját önzetlenül szereti, az az állatokat sem fogja szeszélyből megölni. Aki embert és állatot tiszteletben tart, harcias szándéka sincs, mert tiszteli Isten törvényét, amelyhez a természeti törvények is tartoznak. Aki törekszik Isten törvényeinek a megvalósítására, egyre inkább lemond a hússal való táplálkozásról, és hálásan elfogadja a föld adományát – vagyis azt a táplálékot, amit Isten ad embergyermekeinek. (479. old.)

Krisztus, Jézusként – ahol csak lehetett – síkra szállt az állatokért. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a Bibliában erről semmi sem található, mert a Krisztus utáni papságnak nem állt érdekében, hogy a népet a Názáreti Jézus szándékai szerint tanítsa, hanem saját érdekei szerint, a földi mindenhatóságra törekvő egyház nézetei szerint. Így az „állatok” szempontjait nem vették be az Újszövetségbe, a „Szentírásba”, mint ahogy Jézusnak azt az ajánlatát sem, hogy mondjanak le a hústáplálkozásról.

Olvassuk tovább az Ez az Én Szavam-ban, hogyan reagált Jézus az állatok szenvedésére.

Történt pedig, hogy az Úr elhagyta a várost, és tanítványaival a hegyekbe ment. Egy hegyhez érkeztek, ahol nagyon meredek utak voltak. Ott egy igavonó állatot hajtó férfival találkoztak.

A ló azonban összeroskadt, mert túl volt terhelve. A férfi addig ütötte, amíg kicsordult a vére. Jézus hozzá lépett és azt mondta neki: „Kegyetlenség fia, miért ütöd az állatodat? Hát nem látod, hogy túl gyenge ehhez a nagy teherhez, és nem tudod, hogy szenved?”

A férfi azonban így válaszolt: „Mi közöd hozzá? Saját állatomat úgy megverhetem, ahogyan nekem tetszik, mert az enyém, és szép summa pénzt fizettem érte. Kérdezd meg azokat, akik veled vannak, ők a szomszédságomból valók, és tudnak róla.”

És a tanítványok közül néhányan válaszoltak, mondván: „Igen, Uram, így van, ahogy mondja, jelen voltunk, amikor a lovat vásárolta.” Az Úr így felelt: „Hát nem látjátok, hogy vérzik, és nem halljátok, hogy nyög és jajgat?” Ők pedig a következőképpen válaszoltak: „Nem, Uram, mi nem halljuk, hogy nyög és jajgat.”

Az Úr szomorú lett, és azt mondta: „Jaj nektek, mert a szívetek érzéktelensége miatt nem halljátok, amint panaszkodik, és mennyei teremtőjéhez kiált szánalomért, és háromszoros lesz a fájdalma annak, aki ellen sóhajtozik és panaszkodik gyötrelmében!..”

Azután tovább lépett, megérintette a lovat, az állat felemelkedett, és sebei begyógyultak. A férfihez azonban így szólt: „Menj most utadra, és a jövőben többé ne üsd meg őt, ha a magad számára irgalmat remélsz.” (206-212. old.)

Jézus nem csupán az embereket és az állatokat hordozta nemes szívében, hanem az egész természetet is. Kapcsolatban állt a teremtés valamennyi formájával, a csillagokkal és az elementáris erőkkel is. A hagyomány szerint parancsolt a szélnek, a víz fenntartotta úgy, hogy járni tudott rajta. Amint Jézusként tanította fivéreit és nővéreit, úgy tanít minket ma, pl. az Ez az Én Szavam-ban:

Tiszteld, becsüld és értékeld a teremtő erőt az egész Létben! Nézd: minden ember lelkének legbensőjében hordoz mindent, ami erő és fény. Az emberben lévő szellemi test minden lét szubsztanciája, mert Isten, az örök Atya minden egyes gyermekének odaadott mindent, mint örökséget, mint esszenciát. Minden életformában az örök Szellem van, és ő áramlik minden életformából.

Ha az ember tudatosan Isten gyermekévé válik, akkor neki szolgál Isten mindenhatósága valamennyi életforma által, a kő, a fa, a tűz és a víz által, virágok, füvek, növények és az állatok által. Minden csillag neki szolgál, aki Bennem, az igazság szellemében él. Ha a teremtő erő képes a teremtményt áthatni, mert a lelke fénnyel és erővel teljes, akkor az tudatosan újra a végtelenség gyermekévé, fiává vagy leányává válik, és átveszi újra az örökséget, az egyetemes erőt.

Az ember földi életének minden napja ajándék, hogy magára ismerjen, és önmagára találjon. A természet birodalma felajánlja magát az embereknek. Tűz és víz neki szolgál, és a csillagok is éjjel-nappal. Ismerjétek fel, hogy milyen gazdag a nap mindenkinek! (184. old.)

Mielőtt újra Mózes könyveinek szövegéhez fordulnánk, elmondunk még egy eseményt a Názáreti Jézus életéből, az Ez az Én Szavam című könyvből:

Amikor Jézus Jerikó felé ment, útközben egy emberrel találkozott, akinél galamb-fiókák voltak, és egy madarakkal teli ketrec, amelyeket összefogdosott. Észrevette, hogy a madarak szabadságuk elvesztése miatt panaszkodnak, és azon kívül éhség valamint szomjúság miatt szenvednek.

Jézus megkérdezte ettől az embertől: „Mi a szándékod ezekkel?” Az ember így válaszolt: „Abból élek, hogy eladom a madarakat, amelyeket összefogdostam.”

„Mit szólnál ahhoz – mondta Jézus –, ha egy náladnál erősebb vagy okosabb téged fogságba ejtene, és megkötözne, vagy feleségeddel és gyermekeiddel együtt börtönbe vetne, hogy téged eladva hasznot húzzon belőled, és ezzel biztosítsa megélhetését?

Ezek talán nem teremtménytársaid, csupán gyengébbek, mint te? És nem ugyanaz az Atya és Anya Isten gondoskodik róluk is éppúgy, mint ahogy rólad? Ereszd szabadon ezeket a kis fivéreidet és nővéreidet, és azzal törődj, hogy ilyet többé ne tégy, hanem becsületes módon keresd meg a kenyered.”

Ezt az embert csodálatba ejtették ezek a szavak és az Ő teljhatalma, és szabadon engedte a madarakat. Mihelyt a madarak kiszabadultak, visszarepültek Jézushoz, a vállára szálltak, és énekeltek Neki.

És az ember tovább érdeklődött az Ő tanítása felől, és útjára indult, hogy kitanulja a kosárfonást. Munkájával kereste meg a kenyerét, csapdáit és ketreceit széttörte, és Jézus követője lett. (497-498. old.)

Az egyházakban ma is Mózes könyveinek szelleme uralkodik.

Párhuzamok a Voodoo-varázslat véres, mágikus szertartásaival

Jézus, amint mondta, azért jött, hogy betöltse Isten törvényét. Ezt saját életével és cselekedeteivel bizonyította. Azt tanította, hogyan teljesítse az ember lépésenként, részletekben a menny törvényét a mindennapi életben; az erre vonatkozó ránk maradt lényeges bizonyíték az Ő Hegyi Beszéde.

Mielőtt foglalkoznánk azzal a kérdéssel, hogy az úgynevezett keresztények miért nem tértek a valódi keresztény útra, a Jézust követő útra, még egyszer visszatérünk Mózes könyveihez. Az ebben leírt tanítások és utasítások, valamint a vallási-társadalmi hatalmi rendszer mindaddig érvényben voltak, amíg Krisztus Jézusban a Földre nem jött, noha Isten újra és újra elküldte küldötteit, a prófétákat, hogy a népet felvilágosítsák, és hogy a valódi hitre és életre térítsék. Az embereknek az ebből adódó elvakultságuk és megterheltségük volt az egyik fő oka annak, hogy Jézust kortársai sem be-, sem el nem fogadták, és meg kellet járnia a Golgotához vezető utat. Testi halála után is belopózkodtak az első őskeresztények közé az ellentétes irányzatok, és végül elterjedtek.

Az új kereszténység, amely ugyan Krisztusról nevezte el magát, de nem tartott Krisztussal, más megjelenési formát mutat, mint az a vallási-társadalmi élet, amely Mózes könyveiben szerepel. De mi a helyzet a gyökerekkel? Ezek mindig hasonló fajtájú és tartalmú gyümölcsöket teremnek. Jézus azt mondta: „Gyümölcseikről ismeritek meg őket.”

Mózes harmadik könyvéből, a Lévitákból megtudjuk, hogy milyen szellem uralkodott azokban a szertartásokban, amelyekről Mózes könyveiben olvashatunk:

Ha valaki marhát akar áldozni égőáldozatul, csak hibátlan hímet mutasson be. Vigye azt a kijelentés sátrának a bejáratához, hogy kedvesen fogadja tőle az Úr. Tegye kezét az égőáldozat fejére, hogy az kedves legyen és engesztelést szerezzen. Majd vágja le a marhát az Úr színe előtt. Áron fiai, a papok pedig mutassák be áldozatul a vért úgy, hogy hintsék a vért körös-körül az oltárra, amely a kijelentés sátrának a bejáratánál van. Azután nyúzza meg az égőáldozatot, és darabolja szét darabjaira.

 Áron pap fiai pedig gyújtsanak tüzet az oltáron, és rakjanak fát a tűzre. Azután Áron fiai, a papok, rakják oda sorjában a darabokat, a fejet és a hájat a fára, amely az oltár tüzén van. A belét és lábszárait azonban mossák meg vízben, és úgy füstölögtesse el a pap az egészet az oltáron. Égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.

Ha valaki juhfélét, bárányt vagy kecskét akar adni égőáldozatul, csak hibátlan hímet mutasson be. Vágja le az oltár északi oldalánál az Úr színe előtt, Áron fiai, a papok pedig hintsék a vért körös-körül az oltárra. Azután darabolja szét darabjaira, és a fejével meg a hájával együtt rakja azokat a pap sorjában a fára, amely az oltár tűzén van. A belet és a lábszárakat azonban mossák meg vízben, a pap pedig mutassa be áldozatul az egészet, és füstölögtesse el az oltáron. Égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.

Ha pedig valaki madarat akar égőáldozatul bemutatni az Úrnak, akkor gerlicét vagy galambfiókát mutasson be áldozatul. Vigye oda a pap az oltárhoz, és miután a nyakát kitekerte, füstölögtesse el az oltáron, a vérét pedig nyomja ki az oltár peremére. A begyét tartalmával együtt távolítsa el, dobja az oltár keleti oldalára, a hamu gyűjtőhelyére. Hasítsa be a szárnyait, de ne szakítsa le, és füstölögtesse el azt a pap az oltáron, a tűzre rakott fán. Égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak. (3 Móz 1, 3-17)

„Kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.” Miért kell az Urat, az úgynevezett „kedves illatú tűzáldozattal” lecsendesíteni, amely határozottan nem kellemes, hanem inkább bűzös? Jézus tanítása szerint Isten a szeretet, a kibékülés, az irgalmasság és a jóság, az egyenlő mérték minden dologban. Miért kell akkor Őt lecsendesíteni? Ismeretes, hogy az úgynevezett vadállatokat – amelyeket néha-néha bestiáknak is nevezünk – húsdarabokkal lecsendesítik vagy csapdába csalogatják. Azt gondolták, vagy azt a látszatot akarták kelteni, hogy Istent, az Abszolútot, az egyetemes Örökkévalót manipulálni tudják, ahogyan mi emberek gyakran manipulálva vagyunk, vagy ahogyan szándékunkban áll másokat manipulálni? Egy ilyen kísérlet rámutat Istentől való távolságunkra.

Istennek nincs gyengesége. Ezért nem is manipulálható.

Mózes harmadik könyvében, a Leviták könyvében olvassuk tovább:

Ha valaki ételáldozatot akar bemutatni az Úrnak, finomliszt legyen az áldozata, öntsön rá olajat, és tegyen rá tömjént. Vigye el azt Áron fiaihoz, a papokhoz, a pap pedig vegyen ki abból egy tele marok finomlisztet és olajat, meg az összes tömjént, és füstölögtesse el a pap az oltáron az áldozat emlékeztető részét: kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak.

Ami megmarad az ételáldozatból, az legyen Ároné és a fiaié. Az Úr legszentebb tűzáldozatai közé tartozik ez. ( 3 Móz 2, 1-3)

Az ételáldozat maradéka, amelyet Áronnak és fiainak szántak, biztosan a legjobb falat volt. Talán ma másként van? A legszegényebbek ma is azokat a morzsákat eszik, amelyek a gazdagoknak – ahová az egyházi „méltóságok” is tartoznak – az asztalán megmaradnak.

A „szent” és a „legszentebb” a papokat illette meg. Talán Isten volt az, aki őket Mózes által hivatallal felruházta? Saját magukat nevezték ki a „szentek” méltóságával, mégpedig örökölhetően, és tekintet nélkül arra, hogy a kinevezett „méltó-e” arra, vagy sem.

A Léviták további részében ez áll:

Ha valakinek az áldozata békeáldozat, és marhát akar áldozatul bemutatni, akár hímet, akár nőstényt, csak hibátlant áldozzon az Úr előtt. Tegye kezét áldozatának a fejére, és vágja le a kijelentés sátrának a bejáratánál. Áron fiai, a papok pedig hintsék a vért körös-körül az oltárra. Azután a békeáldozatból mutassa be az Úrnak tűzáldozatul a kövérjét, amely a beleket takarja, és mindazt a kövérjét, amely a beleken van. Fejtse le a két vesét a rajtuk levő kövérjével együtt, amely a vékonyánál van, meg a májon levő hártyát is a vesékkel együtt. Füstölögtessék el ezt Áron fiai az oltáron, rátéve az égőáldozatra, amely a tűzre rakott fán van. Kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak.

Ha valaki juhfélét akar békeáldozatul bemutatni az Úrnak, akár hímet, akár nőstényt, csak hibátlant áldozzon. Ha bárányt akar áldozatul bemutatni, vigye oda az Úr elé. Tegye kezét áldozatának a fejére, és vágja le a kijelentés sátra előtt. Áron fiai pedig hintsék a vért körös-körül az oltárra. Azután a békeáldozatból mutassa be az Úrnak tűzáldozatul a kövérjét, az egész farkát, amelyet a farkcsigolyánál válasszon le, meg azt a kövérjét, amely a beleket takarja és az összes kövérjét, ami a beleken van. Fejtse le a két vesét is a rajtuk levő kövérjével együtt, amely a vékonyánál van, meg a májon levő hártyát is a vesékkel együtt. Füstölögtesse el ezt a pap az oltáron. Az Úr tűzáldozatának eledele ez.

 Ha valaki kecskét akar áldozni, vigye oda az Úr elé. Tegye kezét annak a fejére, és vágja le a kijelentés sátra előtt. Áron fiai pedig hintsék a vért körös-körül az oltárra.(3 Móz 3, 1-13)

Az ilyen és ehhez hasonló rendelkezéseknél, mágikus jellegű véres szertartásoknál, az ember akaratlanul is a Voodoo-varázslatra gondol. A Duden-féle értelmező kézikönyvben a Voodoo-varázslatról a következőket olvashatjuk: Nyugat-Afrikából származó, szinkretikus, katolikus elemekkel átszőtt, mágikus-vallásos titkos kultusz Haitin. A Meyers-féle lexikon ezt írja: Egy Haitin széles körben elterjedt, szinkretikus, titkos kultusz neve, ahol eksztatikus táncokban egy uralkodó testhelyzetet vesznek fel, amely a kultusz részvevőit hozzásegíti az Istenséggel való azonosuláshoz.

Ha a Voodoo-varázslat át van szőve katolikus elemekkel, akkor a kultusznak ez a „gazdagítása” biztosan nem véletlenül jött létre. Ebben az esetben talán a hasonlók vonzásának törvénye hatott. Minden egyházi adófizetőnek meg kell gondolnia ezentúl, hogy mire fizeti az egyházi adót.

Olvassunk tovább a Leviták könyvében:

De a bika bőrét és az egész húsát, a fejével és a lábszáraival, meg a beleit és a ganéját, tehát az egész bikát vigye ki a táboron kívül egy tiszta helyre, ahova a hamut öntik, és égesse azt el farakáson, tűzben. (3 Móz 4, 11-12)

Itt tehát azt mondják el nekünk, hogy mit jelent a „tiszta hely”!

Aki a legsötétebb pogány hagyományok további kegyetlen rémtörténeteiről szeretne olvasni, olvassa tovább a következőket:

Ha azzal vétkezik valaki, hogy átkozódást hallott, és bár tanúja volt, akár látta, akár megtudta a dolgot, de nem jelenti, bűnrészessé válik. Vagy ha valaki hozzáér bármely tisztátlan dologhoz, akár tisztátalan vadnak, akár tisztátalan baromnak, akár tisztátalan féregnek a teteméhez, még ha nem is vette észre, tisztátalanná lett, és vétkessé vált. Vagy ha valaki hozzáér emberi tisztátalansághoz, bármilyen tisztátalansághoz, amitől tisztátalanná lesz, még ha nem is vette észre, de aztán megtudta, vétkessé vált. Vagy ha valaki meggondolatlanul vesz esküt az ajkára, akár jóra, akár rosszra, bármire, amire csak meggondolatlanul esküdhetik az ember, ha nem is vette észre, de aztán megtudta, vétkessé vált az ilyen miatt. Ha tehát vétkessé válik az ilyen miatt, vallja meg, hogy miben vétkezett, azután vigye el jóvátételi áldozatát az Úrnak, vétkéért, amiben vétkes: egy nőstény bárányt vagy kecskét a nyájból vétekáldozatul. A pap pedig szerezzen számára engesztelést vétkéért. Ha azonban nem telik neki bárányra, akkor vigyen vétkéért jóvátételi áldozatul két gerlicét vagy két galambfiókát az Úrnak: egyet vétekáldozatul, egyet égőáldozatul. Vigye el azokat a paphoz, az pedig mutassa be először a vétekáldozatra valót úgy, hogy szakassza meg nyakát a nyakszirtjénél, de le ne szakítsa. Hintsen a vétekáldozat véréből az oltár peremére, a maradék vért pedig nyomja ki az oltár aljára. Vétekáldozat ez. (3 Móz 5, 1-9)

Jézus a vérengzések minden módozatát ellenezte

Jézus a vérontást vagy a vérengzést sohasem helyeselte volna. Az a mondat, hogy tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el (Mt 26, 52) nem csak karddal való ölésre, hanem az állatvilág és az egész természet elleni vétségre vonatkozik. A szeretetlenségnek sok fokozata van. Az állatok nagyon finoman érzékelnek, míg az emberek érzése, lelkülete nyers és tompa.

Megváltónkon, Krisztuson kívül, akinek megváltó ereje és fénye mindnyájunkban ott lakik, semmi és senki nem tud bennünket „vétkeinktől megszabadítani”.   Lelkünk bűntől való megváltásának feltétele, hogy szeretet nélküli érzéseinket, érzeteinket, gondolatainkat, beszédünket és cselekedetünket szívből megbánjuk, felebarátainktól illetve élőlénytársainktól, akik ellen vétkeztünk, bensőnkben bocsánatot kérjünk, ugyanakkor nekik megbocsássuk azt, amit esetleg ellenünk tettek, az igazságtalanságot – erőnkhöz képest – jóvátegyük, ha ez még lehetséges, és a rosszat, amit magunkban felismertünk, többé ne kövessük el. Isten is csak ezután bocsát meg nekünk, amint 2000 év óta imádkozunk a Mi Atyánkban: és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek...

Nemcsak az állatáldozat, hanem minden láthatóan vagy láthatatlanul tőlünk eredő gonoszság, semmibe-vétel, megvetés és kegyetlenség, de a megértésnek, a figyelembe vételnek a hiánya vagy az érdektelenség is, tovább gyarapítja meglévő bűneinket. Ez nem csak egészében az emberiségre vonatkozik, hanem minden egyénre is.

Krisztus ellenez mindenféle vérengzést. Amikor Krisztus – aki újra kinyilatkozik az emberiségnek a próféta ajkán – állatáldozatról, állatkísérletről vagy a tudomány egyéb vétségéről beszél, melyet Isten mindenható bölcs teremtése ellen követtek el, gyakran használja azt a szót, hogy „iszonyatos”.

Mi, emberek tekintsük az állatokat, élőlénytársainkat kicsiny állat-testvéreinknek amelyek – bár nem vétettek Isten, a törvény ellen, mint a bukott lények – velünk a mélybe mentek, hogy ezáltal mi, emberek, örüljünk a természet életének,  és szeretetben vele összekapcsolódjunk. A természet szolgálni akarja az embert. Nem akarja, hogy gyötörjék, kínozzák és meggyilkolják, és azután pedig kannibáltáplálékká váljék.

Az ember legbensőjében Istentől való lény, nagyon sokszor a kegyetlenség lényének bizonyul.

„...azt ki kell irtani.”

A lelkiismeret elhallgattatása. Vagyis: hogyan válik az ember a papság hatalmának alárendeltjévé

Az alábbiakban szintén Jézus tanítása ellen, ugyanakkor saját parancsolatai ellen is beszél „Isten” „Mózes könyvében”. Ezt mondja pl. a Leviták könyvében:

Ha valaki hozzáér bármely tisztátalan dologhoz, emberi tisztátalansághoz vagy tisztátalan állathoz vagy bármi tisztátalan utálatossághoz, és mégis eszik a békeáldozat húsából, amely az Úré, azt az embert ki kell irtani népe közül. (3 Móz 7, 21)

Az elhullott vagy széttépett állat kövérje bármire felhasználható, csak megenni nem szabad. Ki kell irtani népe közül mindenkit, aki eszik annak az állatnak a kövérjéből, amelyből tűzáldozatot mutatnak be az Úrnak, mivel evett belőle. (3 Móz 7, 24-25)

A „kiirtani” szó jelentése alatt az akkoriban szokásos halálnemet, a megkövezést értjük. Izraelben a Názáreti Jézus idejében a megkövezés közismert volt. Gondoljunk csak a házasságtörő asszonyra, akit Jézus az utolsó percben mentett meg a megkövezéstől. Jézussal szemben is akarták alkalmazni néhányszor „a Mózes által beszélt Isten törvényét”, vagyis embertársai halálba akarták vinni. „Ő viszont határozottan ment a tömeg között, és elhagyta őket.”

Mózes harmadik könyve, a Leviták 11. fejezete pontosan meghatározza, hogy az állatok közül melyik számít tisztának és melyik nem. Ott arról van szó, hogy a tisztátlan hús élvezete aznap estig az ember tisztátalanságának következményével jár.

Manapság viszont a magukat állatbarátnak valló emberek is gyakran táplálkoznak hússal. Nyilvánvalóan nem tudatosul bennük, hogy pl. a rostonsült, amely sütésre készen feldarabolva, esetleg előre befűszerezve megvásárolható a mészárszékben, egy olyan borjúból származik, amely néhány nappal azelőtt még békésen és harmonikusan legelészett a legelőn. Talán éppen azok a gyermekek simogatták, akik most a mészárszékben borjúsültre vágyakoznak; a gyermekek belenéztek hosszú szempillájú, nagy sötét szemébe, és egészen el voltak tőle ragadtatva. Aligha jut valakinek eszébe, hogy ez az állatocska, amely soha, senkit nem bántott, sok mindent elszenvedett – rémület, félelem, iszonyat, pánik, fájdalom, borzalom – mielőtt rostonsült, májas hurka és más egyéb készítmény formájában a pultra került volna.

Mi emberek, mint állatbarátok, háziállatokat tartunk, és örülünk nekik, különösen, ha alkalmazkodóak, tehát „könnyen kezelhetőek”. Ennek ellenére pl. 1990-ben csupán Németországban a nyári szünidő alatt félmillió állatot – főleg kutyákat és macskákat –tettek utcára. Ma, tíz évvel később, aligha kevesebb a számuk. Ez talán az állatok iránti szeretet?

Az isteni világból többek között ezt a kinyilatkoztatást kaptuk:

Légy... az élőlénytársaiddal szemben komoly és jellemes. Ők tiszta érzéseikkel nagy fényfivérüknek vagy nagy fénynővérüknek tekintenek téged... Tiszteld tehát állattestvéreidet, az élőlénytársaidat, mert valódi barátaiddá szeretnének válni. Arra törekedj, hogy úgy kezeld őket, mint ahogyan te szeretnéd, hogy veled bánjanak. Akkor hamarosan megtanulod megérteni őket, és pozitív kommunikációban leszel velük. (Élet állattestvéreinkkel. Te, az állat – Te, az ember. Ki az értékesebb? 114. old. – ez a könyv még nem jelent meg magyarul.)

Az ember érzékenysége tompa, lelkiismerete alig szólal meg. De ez nem csak a ma élő emberre jellemző.

Az ember lelkiismerete őrködik a jó és a rossz, az igazság és igazságtalanság felett. Ha ép, akkor reagál, függetlenül a külső jogi feltevésektől, végül is a Tízparancsolat mértéke szerint. Ám a szokások és a környezeti hatások szintén befolyásolják és alakítják az ember lelkiismeretét.

Ha az iszonyatos állatáldozatokról és az emberek megkövezéséről olvasunk, akkor nem csupán arra kell gondolnunk, hogy miként ment az állatok sora.

Ha tudatosítani szeretnénk, hogy mi játszódott le egy emberben az akkori időkben, képzeljük el a következőt: két fiatalember a nép közül nyúlsültet evett. Fogtak maguknak egy nyulat és megsütötték. A Leviták 10. és 11. fejezete szerint estig tisztátalanná váltak, és ebbe beletörődtek. Amikor azonban a két barát – könnyelműségből és elbizakodottságból – a „szent” áldozati adományok helyére ment, az egyiket felismerték, és megkövezésre ítélték. A másikat nem vették észre. A megkövezést végrehajtották, mert a Leviták 22. fejezete a következőket írja elő:

Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Mondd meg Áronnak és fiainak, hogy vigyázva bánjanak Izrael fiainak szent dolgaival. Meg ne gyalázzák szent nevemet azokkal, amiket ők nekem szentelnek. Én vagyok az Úr. Mondd meg nekik: ha bárki a ti utódaitok közül bármely nemzedékből akkor közelít a szent dolgokhoz, amelyeket Izrael fiai az Úrnak szentelnek, amikor éppen tisztátalan, azt az embert ki kell irtani előlem. Én vagyok az Úr. (3Móz. 22, 1-3)

Képzeljük magunkat a fiatalember helyébe, aki átélte a barátja megkövezését. Gyötri a bűntudat. Lázadozik az ítélet és a kemény büntetés ellen, amelyet tulajdonképpen neki is el kellett volna szenvednie. Fellázad a papok ellen, akik az ítéletet végrehajtották, és akik azt mondják, hogy ők csak végrehajtják, amit „Isten Mózesnek megparancsolt.” Lázadása tehát Isten ellen irányul, akinek ilyen irgalmatlan törvényei vannak. De amikor benne tudatossá válik, hogy Isten „igazságos”-nak mondható, hogy Ő a legmagasabb fórum, aki nem tévedhet, kétségei támadnak önmagával szemben. Megfigyeléseiből arra következtet, hogy másoknak nyilvánvalóan nincsenek aggályaik a megkövezésre vonatkozólag, ebből is azt szűri le, hogy saját érzésével és igazságérzetével nincs valami rendben, mert mind az Isten által kinevezett papok, mind pedig hittestvérei egészen másként éreznek és gondolkoznak, mint ő. Elhatározza, hogy másként kezd gondolkodni, és a jövőben minden dologban szigorúan a papokhoz és embertársaihoz igazodik. Gondolkodásának és cselekvésének mércéjét mostantól kezdve nem saját magában keresi – akkor sem, ha a szíve mást mond –, hanem úgy viselkedik, mint mindenki más, mert „Isten így akarja”.

Elkezd alkalmazkodni. Lezajlik egy alkalmazkodási folyamat.  Ennek az embernek megváltozik a jelleme. Ezután már nem a saját énjét éli. Szíve elhidegült, érzése tompává és fásulttá, lénye keménnyé vált. Istenhite elsorvadt, kiszáradt. Többé már nem tud bízni ebben a büntető, haragos Istenben, elnémul iránta érzett szeretete. Imái képmutatókká válnak, és végül annak örül, hogy vannak előre megfogalmazott imák, amelyeket ismételgethet...

Egy idő múlva megváltozik, megalkuvóvá, vazallussá, a papok és a hagyomány követőjévé válik. Ez az ember már nem csak saját belső mércéjében, de saját lelkiismeretében sem bízik, hanem végül szokás szerint jobb belátása ellenére gondolkozik és cselekszik.

Most már meg lehet benne bízni – megalkuvásában, lojalitásában, engedelmességében, elvhűségében.

Ez akkoriban valahogy így történhetett. Mindenesetre elvileg így mehetett végbe. Gyakorlatilag azonban nem valószínű, hogy egy ember felnőhetett volna úgy, hogy mindezzel ne itatódjon át. Nem biztos, hogy kikerülhette a hagyományos hitgyakorlat ama területeit, amelyek az állatok véráldozatát és az emberek megkövezését foglalták magukba.

A történelem folyamán megszámlálhatatlan esetben és variációban megismétlődött egy ember – most ábrázolt – belső szituációja. Nem ismerős ez számunkra?

Gondoljunk csak pl. az európai kultúra középkorára, ahol az inkvizíció megszámlálhatatlan esetben idézett elő hasonló helyzeteket és lelkiismereti konfliktusokat. Noha a papok már nem saját maguk mészárolták le az állatokat – ők csak engedték és engedik lemészárolni azokat. Nem maguk gyújtották meg a máglyákat, amelyeken egyenes jellemű emberek égtek, akik kiálltak az Egyetlenért, az igaz, irgalmas és jóságos Istenért – aki az igazság –, és akik felemelkedtek a hazugság ellen.    A papok csak álltak felemelt feszülettel a máglya előtt, áldásukat adták rá, dicsőítő énekeket énekeltek Isten tiszteletére, és bűnbocsánatot, valamint a büntetés elengedését adták azoknak, akik fát gyűjtöttek a máglyához.

Áldozati szertartások „ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta”.

Az Ószövetség idején ismert volt az oksági törvény.

Jézus ellenzi az állatáldozatokat

Térjünk vissza az Ószövetségben az állatáldozatokhoz. Aki többet szeretne olvasni a Voodoo módszer varázslatáról, a Leviták könyvéből megtudhatja a következőket:

Azután odahozatta az égőáldozati kost, Áron és fiai pedig rátették kezüket a kos fejére. Miután levágták, Mózes körös-körül az oltárra hintette a vért. Földarabolta a kost darabjaira és elfüstölögtette Mózes a fejét, a darabokat és a hájat. A belet és a lábszárakat megmosta vízben, és elfüstölögtette Mózes az egész kost az oltáron. Égőáldozat volt ez kedves illatul, tűzáldozat az Úrnak, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr.

Azután odahozatta a másik kost, a felavatási kost, Áron és fiai pedig rátették kezüket a kos fejére. Miután levágták, vett Mózes a vérből és megkente Áron jobb fülének a cimpáját, a jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját. Odahozatta Áron fiait is, és megkente Mózes a vérrel a jobb fülük cimpáját, a jobb kezük hüvelykujját és a jobb lábuk nagyujját. A többi vért ráhintette Mózes körös-körül az oltárra.

Akkor vette a kövérjét, a farkat és mindazt a kövérjét, ami a beleken van, meg a májon levő hártyát és a két vesét a rajtuk levő kövérjével, végül a jobb combot. A kovásztalan kenyerek kosarából pedig, amely az Úr előtt volt, kivett egy kovásztalan lepényt, egy olajos lepényforma kenyeret, meg egy lángost, és rárakta a kövérjére meg a jobb combra. Mindezeket Áronnak és fiainak kezébe adta, s ők felmutatták azokat felmutatott áldozatként az Úr színe előtt. Majd kivette a kezükből és elfüstölögtette az oltáron, az égőáldozatra téve. Fölavatási áldozat volt ez kedves illatul, tűzáldozat az Úrnak. (3 Móz 8, 18-28)

Akinek még nincs elege a hátborzongató jelenetekből, tovább olvashatja a Leviták könyvében:

Akkor odajárult Áron az oltárhoz és levágta a maga vétekáldozatára szánt borjút. Áron fiai odavitték hozzá a vért, ő belemártotta ujjait a vérbe, és megkente az oltár szarvait, a többi vért pedig odaöntötte az oltár aljára. A vétekáldozat kövérjét, a veséket, meg a májon levő hártyát elfüstölögtette az oltáron, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. A húst és a bőrt pedig elégette a táboron kívül. Azután levágta az égőáldozatot. Áron fiai odanyújtották neki a vért, ő pedig körös-körül az oltárra hintette azt. Az égőáldozatot is odanyújtották neki darabonként, a fejével együtt, ő pedig elfüstölögtette az oltáron. A beleket és a lábszárat megmosta, és úgy füstölögtette el az oltáron, az égőáldozatra téve. (3 Móz 9, 8-14)

Tovább így hangzik:

A marha kövér részeit, meg a kosét is, a farkát, és ami, a veséket borítja, meg a májon lévő hártyát, ezeket a kövér részeket rárakták a szegyekre. A kövér részeket elfüstölgette az oltáron, a szegyeket meg a jobb combot pedig felmutatta Áron felmutatott áldozatként az Úr színe előtt, Mózes parancsa szerint. (3 Móz 9, 19-21)

„Ahogy az Úr Mózesnek megparancsolta...”. És ma? Csecsemőket keresztelnek, állítólag Krisztus parancsára; papokat állítanak az egyszerű hívők fölé, állítólag Jézus, a Krisztus felhatalmazásából; feloldoznak a vétek alól, állítólag Jézus Krisztus megbízatásából; egy „szent atyát” választanak, és azt állítják, hogy maga Jézus nevezte ki őt; és így tovább...

Jézus távol tartotta magát az áldozás hagyományától. A farizeusok előtt kétszer is idézte Hóseás profétát: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot (Mt 9, 13 és Mt 12, 7), aki által az Ószövetségben Isten beszélt: Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat. (Hos 6, 6)

Az Ez az Én Szavam-ban a következőket olvassuk:

8. ...azért jöttem, hogy eltöröljem az áldozatot és a vér ünnepségét...ha nem hagytok fel azzal, hogy az állatok húsát és vérét feláldozzátok és elfogyasszátok, akkor Isten haragja sem fog elkerülni; ugyanúgy, mint elődeiteket a sivatagban, akik a hús élvezetének hódoltak, és rothadás vett erőt rajtuk, valamint járványok tizedelték őket. (215. old.)

Ennek a nagy Isteni kinyilatkoztatásnak a 77. oldalán ez áll:

Mert aki életét Isten fiaként vagy lányaként éli, az nem fog ölni – sem embert, sem állatot.

Jézus nagyon is világosan beszélt a „Mózes könyvei”-ben lévő utasítások ellen. Hasonlóan beszélt Isten is, amint hallottuk, Jeremiás próféta által.

Jézusnak, Isten Krisztusának kijelentéseiből megtudjuk, hogy Mózes próféta nevét felhasználták az iszonyatos pogány kultuszokhoz. Az Ez az én Szavam című könyvben maga Krisztus nyilatkozik a következőképpen:

Az „Én azért jöttem, hogy véget vessek az áldozatnak és a vér ünnepének” kijelentés azt jelenti: Azért jöttem, hogy tanítsam nektek, és megéljem előttetek az Evangéliumot és a szeretet törvényét, és ezáltal felismerjétek, hogy csak annak az embernek van szellemi ereje bensőjében, aki Isten törvényét betartja. A belső értékekkel rendelkező embereknek nem hiányzik semmi. Mert aki szívében gazdag, az felebarátjával van, és nem ellene – következésképpen Istenért, az életért van, amely a teljesség. A belső értékekkel rendelkező emberek az állat- és növényvilággal vannak, és nem Isten teremtményei ellen. Aki felebarátja ellen van, az harcol ellene és megöli őt. És aki felebarátja ellen van, az nincs egy másik élet mellett sem, sem az állatok, sem a növények, sem az ásványok élete mellett.

Aki a Bennem, a Krisztusban való élet ellen van, az siker, gazdagság, hatalom és tekintély után éhezik és szomjúhozik. Ünnepeken és lakomákon állatokat öl, és elfogyasztja azok húsát. Ezzel azt bizonyítja, hogy ő még messze van Istentől.

Istennek, az Örökkévalónak az állatáldozat egy iszonyat. Nem akarja, hogy Neki állatot áldozzanak vagy felszenteljenek. Isten adta a lét minden formáját, az Életet, tehát az állatoknak is. Mi célból kell azokat Neki feláldozni, ha Ő, az Élet maga lakozik bennük?

Ha viszont az ember emberi énjét, vágyait és szenvedélyeit feláldozza nekem, a Krisztusnak, és Isten akaratában nyugvó, tehát Istennek szentelt életre törekszik, és aszerint él, ezzel hozzájárul minden életforma egységéhez. Isten a szeretet és szabadság szelleme! Ezért minden embernek önként kell feláldozni énjét. Csak ezután válik szelíddé és szívében alázatossá, és így találja meg a nagy Egységet: Istent. Isten azt szereti, ha gyermekei, az emberek megnyílnak Előtte.

És aki az örök Anya-Atya-Istennek szenteli magát azáltal, hogy emberi mivoltát istenivé alakítja, egyetlen állatot sem fog levágni, és a húsát elfogyasztani, és szeszélyből sem fog állatot ölni. Az ilyen emberek önzetlen szeretettel viselkednek a növényvilággal szemben is, mert azok is Isten teremtett ajándékai embergyermekeinek. A növények, a mező és az erdő gyümölcsei készségesen ajándékozzák magukat az embernek, és szolgálnak neki táplálékul, valamint beteg testének gyógyszerként.

A pogányok képzeletvilágából származik „az Isten haragja”, amely nagyon is hatásos volt az Ószövetség idején: azt hitték, hogy az istenek bosszút állnak az embereken. Jó lenne, ha a vétkes ember felismerné, hogy az úgynevezett „Isten haragját” saját maga teremtette. A „dühös Isten” maga az emberi én, amely azért áll bosszút, amit önmaga okozott; mert amit az ember vet, azt aratja.

A „szemet szemért, fogat fogért” szavakat is tévesen alkalmazták és alkalmazzák. Az embernek nem szabad bosszút állnia felebarátján, és a hasonlót hasonló módon megtorolnia. Azt parancsolták neki, hogy bocsásson meg felebarátjának, kérjen tőle bocsánatot és azonosat vagy hasonlót többé ne tegyen. Aki nem követi ezt a parancsolatot, a törlesztés törvényének veti alá magát, amely így hangzik: „szemet szemért, fogat fogért”. Ezek után azt is fogja aratni, amit elvetett, vagyis „szemet szemért, fogat fogért”. (215-217. old.)

A vetés és aratás törvényét, amely hozzásegít bennünket, hogy sorscsapásunk okát magunkban felismerjük, Isten már a régi próféták által is tanította. Ézsaiás például ezt mondja: Jaj azoknak, akik a gonoszság kötelein húzzák maguk után a bűnt és a vétket kötélen, mint a kocsit (Ézs 5, 18). Egy egységes fordításban, melyet mi magyarul a Szent István Társulat által kiadott Ószövetségben, a Bölcsességek könyvében olvashatunk, ez áll: hogy megtudják: ki-ki azzal bűnhődik, amivel vétkezik (11, 16). Isten nem büntet, és nem is utasít bűn elkövetésére. Bűneink a saját magunk okozta büntetések, személyes ítéleteink.

Jézus tehát meg akarta szüntetni az ember és állat elleni kegyetlenségeket. Az egyházi intézmények mai vezetői hagyják, hogy ezeket embereken és állatokon továbbra is alkalmazzák, csak más módszerekkel, amelyek némelyike kétségtelenül még kegyetlenebb is. Tehát helyeslik, ami ebben a vonatkozásban történik. Kivételt képez azon keveseknek az erőfeszítése, akik törődnek az állatok érdekeivel, ami a szabályt erősíti.

Az Újszövetség „beteljesíti” az Ószövetséget és „megvilágítja” azt. Mindkettő „Isten igaz Szava”. Milliók, akik az egyház áldozatai

A Katolikus Egyház Katekizmusának 140. számú tételében a római klérus ezt vetette papírra:...Az Ószövetség előkészíti az Újat, míg az Új az Ószövetség beteljesedése. A kettő kölcsönösen megvilágítja egymást, mindkettő Isten valóságos Igéje.

Tovább folytatódik az állatok kínzása, a vágóhidak nyitva tartanak. Állatokat áldoznak ma, az állati hullákat felhasítják és szétdarabolják az „isteni” ember javára, amelyekkel ínyenc vágyaikat elégítik ki.

Az embereket is kegyetlenül és bestiális módon kínozzák, és halálba kergetik őket. És a tegnap mává válhat.

Hogy hogyan néz ki annak „beteljesedése”, amit az Ószövetségben előkészítettek, az nagyon világosan megmutatkozik azokban a gyümölcsökben, amelyeket az úgynevezett keresztény egyházak az évszázadok során termeltek.

Néhány nappal ezelőtt kézhez kaptam egy brosúrát, az „Emlékmű az egyház áldozatainak millióiért” című kezdeményezés dokumentációját. Ebben a következőket olvastam:

Milliók, akik az egyház áldozatai:

Inkvizíció: a XIII–XVIII. században 1-10 millió halott, valamint megszámlálhatatlan megkínzott, meggyötört és terrorizált ember (Der Spiegel című német folyóirat 1998. 6. 1.)

Keresztes hadjáratok: a XI-XIII. században 22 millió halott, közöttük több ezer német zsidó (Hans Wollschläger: „Die bewaffneten Wahlfahrten nach Jerusalem.” „A fegyveres zarándokok Jeruzsálem felé” című könyve)

„Pogányok”: IX-XII. század. A középkorban német királyok és hercegek több tízezer germán és szláv „pogányt” erőszakkal „keresztény” hitre térítettek, vagy lemészárolták őket. Az egyház áldását adta ehhez, vagy „keresztes hadjáratra” szólított fel a szlávok ellen. (Karlheinz Deschner: „Kriminalgeschichte des Christentums” „A kereszténység bűnügyi történetei” című könyvének 4., 5. és 6. kötete)

Zsidók: a középkorban, a XI-XIV. században újra és újra véres pogromok, több ezer halottal, a több évszázadon át tartó egyházi uszítás eredményeként. A Nürnbergi per alatt Julius Streicher a holocaust indoklásaként Luther Márton zsidó ellenes beszédeire hivatkozott. (Friedrich Heer: „Gottes erste Liebe”, „Isten első szerelme” című könyve)

Amerika meghódítása: a spanyol hódítás után az első 150 év alatt „Isten nevében” 100 millió ember halt meg – „minden idők legnagyobb népirtása” révén. (Theologe Boff, Publik-Forum, 1991. 5. 31.)

Katharok, valdensek, husziták, anabaptisták: több ezer másként gondolkodó hal meg az egyház (a lutheránus is ide tartozik) parancsára.

„Boszorkányok”: a XVI-XVIII. században 40 000 – 1 000 000, többségében nő halt kegyetlen halált, majdnem a fele Németországban. Luther is jóváhagyta a boszorkányok égetését. A „boszorkány-kalapács” című leírás két német domonkos rendi szerzetestől származik. (Hubertus Mynarek: „Die neue Inquisition” „Az új inkvizíció” című könyve).

És mi a helyzet ma? Az Ószövetség gyökerei, különösen „Mózes könyvei”, a Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „megvilágítják” az Újszövetséget, vagyis napjainkat.

Olvassuk tovább a fent említett brosúrából:

Népirtás Horvátországban: még a XX. század közepén is, 1941-1943 között Horvátországban kb. 750 000 ortodox szerbet gyilkoltak meg – a katolikus lelkészek közreműködésével és a Vatikán jóváhagyásával. A Vatikán mindenről értesült, a vérengző kormányt azonban érezhető jóindulattal kezelte. A katolikus hierarchia, de mindenekelőtt Stepinac katonai vikárius és érsek (1998-ban szentté avatja a pápa) a végsőkig morálisan támogatja a fasiszta kormányt. (Deschner: „Egy évszázad üdvtörténete” című könyve 2. kötet, 1983,  210. old., valamint Vladimir Dedijer, „Jasenovac das jugoslavische Auschwitz und der Vatikan 1998” „Jasenovac – a jugoszláv Auschwitz és a Vatikán” 1988.).

Nemi erőszak gyermekekkel szemben papok és plébánosok által: a gyerekek ellen elkövetett nemi erőszak áldozatai többnyire évekig-évtizedekig szenvednek lelkileg ezen megaláztatás miatt. Szakértők véleménye szerint Amerikában az 51 000 katolikus pap közül 2000 ellen indítottak vádat az utóbbi 20 évben nemi erőszak miatt. (Hanauer Anzeiger című folyóirat 1998. 7. 13.) Ez kb. 4% - eltekintve a nem regisztrálható esetek számától. Németországban Hubertus Mynarek professzor szintén 3-5 %-ra becsülte a pedofil papok számát. (97-es akta, 1999. 9. 14.)

Luther Márton – élet és tanítás a felebaráti szeretet keresztény szellemében?

            Az „Isten nevében” elkövetett gyilkosságok és egyéb bűncselekmények többnyire a katolikus egyház számláját terhelik. Lehet-e ebből arra következtetni, hogy az evangélikus egyház pozitívabban értékelhető?

            Mi a helyzet például az emberszeretettel, a liberalitással és a toleranciával a vallásalapító Luthernél? Hogyan vélekedett embertársairól és a felebaráti szeretetről, amely a legfőbb parancsolat?

            Egy olyan ember, mint Luther Márton, még ma is nagy tekintélynek örvend. Egyháza az ő nyomdokait követi; ezt erősítette meg Hermann von Loewenich (1999-ig bajor tartományi evangélikus püspök) az Interneten: Meg akarjuk őrizni a lutheri tradíció történelmi örökségét, mint kulturális és szellemi otthonunkat.

            Egy evangélikus teológus A teológia című terjedelmes brosúra 3. számában foglalta össze Luther követeléseit:

            Luther felszólította a hercegeket, hogy öljék meg a fellázadt parasztokat: Szúrjon, üssön, fojtogasson, aki csak tud. Ha közben meghalsz, légy boldog, ennél üdvözítőbb halálban soha nem részesülhetsz. Mert az isteni szónak és parancsnak engedelmeskedve halsz meg. (Wider die stürmenden Bauern, „A lázadó parasztok ellen”, a lutheri írások weimari kiadása.)

            Luther követeli a másként gondolkodó prédikátorok üldözését: …ha mindjárt a tiszta Evangéliumot akarták is tanítani, ha az angyalokkal vagy a mennybéli Gábriel angyallal lennének is egyenlők… Ha prédikálni akar, akkor bizonyítsa hivatását vagy a parancsot… Ha nem akar, akkor az elöljáró adja át az ilyen alávaló embert az igazi mesternek, akit Hans mesternek hívnak (=hóhér)…

            Luther rágalmazta a zsidó lakosságot, és üldözésüket követelte:

            Ha tudnám, leszúrnám (a zsidó polgártársat), és mérgemben karddal döfném át.

            …zsinagógáikat és iskoláikat fel kell gyújtani fel, és ami nem ég el, azt be kell temetni földdel, hogy soha többé ne lássunk belőlük egyetlen követ se, hamut se. És így kell cselekedni a mi Urunk és a kereszténység tiszteletére, így Isten látja, hogy mi keresztények vagyunk.

            …ehhez hasonlóan házaikat is össze kell zúzni, és szét kell rombolni…

            …ezek a naplopók és kizsákmányolók semmi kegyelmet és szánalmat nem érdemelnek

            …meg kell nekik tiltani – fenyegetvén, hogy testüket és életüket veszítik –, hogy nálunk… nyilvánosan Istent dicsőítsék, hogy hálát adjanak, hogy imádkozzanak, hogy tanuljanak…(Luther Márton: Von den Juden und ihren Lügen, „A zsidókról és hazugságaikról”, Wittenberg 1543.)

            Luther: Ilyen átkozottak, rosszindulatúak, bosszantóak és alávalók ezek a zsidók, 1400 évig ezek okozták és még ma is ezek okozzák nekünk a bajokat, járványokat, és minden szerencsétlenséget. Egészében véve mi valódi ördögöknek tekintjük őket.

            Luther még azt is állította, hogy Mózes, ha most élne, az első lenne, aki a „zsidó iskolákat és házakat” felgyújtaná.

            Luther ezen kívül még azt is követelte, hogy vegyék el a zsidók összes vallásos irodalmát, helyezzék őket házi őrizetbe, vegyék el összes pénzüket és javaikat, és küldjék őket kényszermunkára.

            Luther a török háborúellenesek elleni háborúra és „gyilkolásra” is felszólít: …és örömmel használjátok öklötöket, és nyugodtan csapjatok közéjük, gyilkoljatok, raboljatok, és okozzatok annyi kárt, amennyit tudtok…

            Luther követelte az „uzsorások” halálát: …ahogy kerékbe törik és lefejezik… a zsiványokat és gyilkosokat, sokkal inkább kellene az uzsorásokat kerékbe törni, és rajtuk eret vágni, és minden fösvényt elüldözni, megátkozni és lefejezni…

            Luther a hűtlen társ halálát kéri: Miért nem ölik meg a házasságtörőket? És kínhalált a prostituáltakra: Ha én bíró lennék, egy ilyen fertőző, mérgező szajhát kerékbe töretnék, és eret vágatnék rajta.

            Luther szerint a mágikus képességekkel rendelkező nőket meg kell kínozni, és meg kell ölni: Ne hagyd életben a varázslónőket… Igazságos törvény, hogy őket meg kell ölni… Ha nem térnek meg, küldjük őket a hóhérlegényekhez.

            Luther a fogyatékos gyermekekről a következőket mondta: Ami az ördöghöz hasonló kinézetű gyermekeket illeti… én azon a véleményen vagyok… hogy őket vagy az ördög torzította el… vagy valódi ördögök. 1940-41-ben sok fogyatékos embert, akiket a fogyatékosok evangélikus intézeteire bíztak (pl. a bajorországi Neuendettelsau-ban), végül is a Lutheri államelméletre hivatkozva (engedelmesség a hatóságokkal szemben) átadtak az állami szerveknek. A felelősök tudták, hogy őket kivégezték.

Luther végül a pápát is meg akarta ölni: A pápa maga az ördög; ha az ördögöt megölhetném, akkor miért ne tegyem?

A lutheránus egyház is „kereszténynek” vallja magát. De hol van a keresztény szellem, az Isten- és a felebarát iránti szeretet szelleme abban, amit Luther kijelentett? Javaslatait és alapelveit a legkülönbözőbb módon ültette át a nép és az uralkodók véres cselekedetekbe – egészen a harmadik birodalom diktátoráig.

Aki ilyen bestiális és gyilkos utasításokat ad embertársai ellen, amelyek ugyan más formában, de a mába is beleszólnak, attól elvárni sem lehet, hogy együttérző szívvel, vagy irgalmassággal legyen az állatokkal szemben. Akár háborúról van szó, akár az emberek, állatok és a táj elpusztításáról, akár állatkísérletekről és génmanipulációról, az etika, a morál alig mutat különbséget e két felekezet között; enyhén szólva egyik egyház sem keresztény.

„Amit az ember másnak okoz, saját magának teszi.”

Hogyan érzi magát az állat saját helyzetében?

Az állat, mint fogyasztási cikk és használati tárgy

Tekintsünk még egyszer az Ószövetség eseményeire, ahol Mózes 3. könyve – amely állítólag Isten igaz szava – a mai egyházi intézmények hivatali vezetőinek is utasításokat ad arra vonatkozóan, hogy melyik állat fogyasztható és melyik nem. Ezt írja:

Megehettek minden kérődző állatot, amely hasított körmű, mégpedig egészen kettéhasadt körmű. (Leviták 11, 3)

És három sorral lejjebb megjelenik a vadászoknak szóló felhívás:

A nyúl kérődző ugyan, de nem hasított a körme: tisztátalan. A disznó hasított körmű ugyan, mégpedig egészen kettéhasadt körmű, de nem kérődzik: tisztátalan. Ne egyetek a húsukból, sőt még a tetemüket se érintsétek! Ezek nektek tisztátlanok. (11, 6-8)

Az előző idézet kiegészítője a Leviták 11, 26-27-ben található:

Minden állat, amelynek a körme hasított, de nem egészen kettéhasadt és nem kérődzik, tisztátalan. Mindenki tisztátalan lesz, aki érinti őket.

A négy lábon járók közül is tisztátalan minden olyan élőlény, amely a talpán jár. Aki csak a tetemüket is érinti, tisztátalan lesz estig.

Az egyház híveinek be kell tartaniuk az Ószövetség utasításait, mert az egyházi tanítások szerint ez Isten Szava. Ha a hívők ehhez tartanák magukat, akkor legalább a nyulak és a vaddisznók megszabadulnának a vadászok sörétjeitől és golyóitól.

A vadászat igazolásaként gyakran arra hivatkoznak, hogy bizonyos állatfajtákat „tizedelni” kell, különben nagyon elszaporodnának. Az Isten-szellem viszont azt tanítja nekünk, hogy Isten úgy rendezte az Ő teremtését, a természetet a Földön, hogy az önmaga gondoskodik a fajok egyensúlyának kiegyenlítéséről és fenntartásáról. Isten ezt a feladatot nem ruházta rá a vadászokra!

A halászokhoz és azokhoz, akik mindent kifognak a tengerből, aminek a tengerben lenne a helye, így szól „Isten” utasítása „Mózes” által:

De legyen utálatos a tengerekben és folyókban mindaz, aminek nincs uszonya és pikkelye, akármilyen vízben nyüzsgő és akármilyen vízben élő lény is az. (Lev 11, 10)

Tehát aki tengeri állatokat, pl. homárt és ehhez hasonlókat fogyaszt, tisztátlanná válik. Minden olvasó elgondolkodhat azon, hogy esetleg már ma a „tisztátlanok” közé tartozik.

Hol lesznek egykor eme földi életük után mindazok a papok, akik az Ószövetséget az Újszövetségben akarják teljesíteni, és a szépen megterített asztaloknál ülnek, hogy a nyúl, a vaddisznó és az ehhez hasonlók tetemeit megegyék, vagy olyan tengeri állatokat fogyasszanak, amelyeknek nincs uszonyuk és pikkelyük, és akik így a tisztátlanság állapotában esetleg szent cselekedeteket tesznek? Szerencsére manapság nem kövezik meg őket a „szent dolgok” és a Szent, vagyis az Isten elleni bűnökért, de az egyházi kijelentések szerint a hagyományos „Isten Szavát” nem tartják-e még mindig igaznak és érvényesnek?

Ha lennének tisztátalan, „utálatos” állatok, akkor jogosan meg kellene kérdezni, hogy Isten miért teremtett ilyen állatokat, ha Ő az abszolút tisztaság?

Jézus nem erről beszélt. Jézus szeretett minden állatot. Ő nem csupán nem bántotta az állatokat, hanem éppen ellenkezőleg: minden teremtménynek a legjobb barátja is volt. Az állatok érdekében beszélt és cselekedett.

Viszont nagyon sok ember aligha gondolkodik el ezeken, ha állatokat kínoznak vagy ölnek meg. Az Ez az Én Szavam 433. oldalán Jézus elmagyarázza, hogy az állatok az emberekhez hasonlóan éreznek és érzékelnek:

Názáreti Jézusként sokaknak beszéltem az Élet Törvényéről, mint ahogyan az állatokról is, amelyek az emberhez hasonlóan éreznek fájdalmat, szenvedést és örömöt. Arról is beszéltem, hogy az ember ne felebarátja ellen, hanem mellette álljon ki, mint ahogyan az állatokért is, és viseljen felelősséget érettük, mivel azok az embert szolgálják.

Mindig arra tanítottam az embereket, hogy az állatok is Isten teremtményei, amelyeket nem megvetnünk, hanem szeretnünk kell. Aki veri és kínozza őket, az egyszer a saját lelkén és testén ugyanazt vagy hasonlót fog megélni. Mert amit embertársainknak és teremtménytársainknak, az állatoknak okozunk, azt saját magunknak tesszük.

Sok ember felismerte saját durvaságát, és elkezdte megvalósítani az Én tanaimat. Bűnbánatot tartottak és az állatokat barátaikként fogadták el. Így néhányan megértették szavaimat, és követtek Engem. (433-434. old.)

Megismétlem Jézusnak, a Krisztusnak szavait: „Amit embertársainknak és teremtménytársainknak, az állatoknak okozunk, saját magunknak tesszük.” Kövessük szavait, és vonatkoztassuk egyszer saját magunkra azt, amit az ártatlan állatok ellen elkövetünk. Képzeljük magunkat gondolatilag az ő helyzetükbe, és érezzük át sorsuk képeit és gondolatait.

Feltehetjük például a kérdést, mondjuk egy állat nevében, hogy mit szeretnénk jobban: azt, hogy megöljenek, vagy inkább, hogy meggyilkoljanak? Aki komolyan átérzi ennek a kérdésnek és helyzetnek a súlyát, és most megkérdeznék tőle, hogy ölés vagy gyilkolás által szeretné elveszíteni az életét, bizonyára nem tudna választani az ölés vagy a gyilkolás között, mert nem jelentene neki különbséget, hogy megöltként vagy meggyilkoltként veszíti el az életét.

Hogyan reagálnánk, ha valaki elfogna, ketrecbe zárna bennünket, és rendelkezne afelől, hogy mikor szippanthatnánk olykor némi szabadságot? Képzelje magát az olvasó egy aranyhörcsög helyébe, amely természeténél fogva mozgékony. Lássa és érezze magát néhány hétig úgy, mintha egy szűk helyre lenne bezárva. Mozgásigényét viszont csak egy forgó kerékkel tudná kielégíteni, amely lábai alatt gyorsan haladna előre úgy, hogy helyben futna, futna és futna anélkül, hogy előbbre juthatna. Meddig okozna ez örömet? Hamarosan észrevenné, hogy milyen a hörcsög sorsa, amelynek napról napra elfásultan egy szűk kerékben kell futnia.

Vagy érezze magát bele egy szarvasmarha helyzetébe a hizlaló istállóban, ahol bezárva, szenvedő állattársaival közösen vegyszerekkel dúsított koncentrált takarmányokkal doppingolják, abban a tudatban, hogy minden pillanatban jöhetnek a hentesek, akik levágják és testét feldarabolják egy áldozati ebédhez az el